Diákmunkák

 

Versek angolul
Halász Máté 8.a osztályos tanuló nagyon szeret verselni, de csak angol nyelven. Lassan egy egész füzetre való írása van. Ezekből adunk közre néhányat, hátha mások is kedvet kapnak a versfaragáshoz. Azért lehet magyarul is!

Novella
Szolnoki Enikő, aki szintén 8.a osztályos, novellával nevezett egy diákok számára kiírt irodalmi versenyre. Az eredményről még nem kapott hírt. Közreadjuk a pályamunkaként elküldött elbeszélést.

Arra biztatunk mindenkit, hogy ossza meg velünk saját alkotásait!

Halász Máté:
Cat-Stars

After a long day of work, I like to rest
Go into my room, and change my dress
Look out the window and see the stars
Beautiful glowing asteroids, shining on us
I stare at them, and let them take me away
From all the stress and pain
Don’t wake me up, when I’m riding stars
Don’t wake me up, until the shift starts
Oh beautiful stars
Save me, from all the harm.

Halász Máté:
Cat-Candy land

Pop,pop,pop,pop
Chewing on my bubblegum going through a world of fun
Pop,pop,pop,pop
Sucking on my lollipop
Running through a world of love
Pop,pop,pop,pop

I look up to the sky
Cotton candy, butterflies
I’m just gonna’ spin around, jump around, up and down
Swimming through a world of love singing my little sooong.
Hey !

Pop,pop,pop,pop
Chewing on my bubblegum going through a world of fun
Pop,pop,pop,pop
Sucking on my lollipop
Running through a world of love
Pop,pop,pop,pop

Oh what a day !
I wanna’ stay !
No don’t run away !
There’s no escaped
The sugar rush will take over
Nothing will be left over
What can you do ? Nothing much,
Come and join the FUN.

POP,POP,POP,POP !

Soon your soul will rot
Too much candy will be your lost.

Szolnoki Enikő:
Szotyi nem magozik

Volt egy osztálytársam. Timinek hívták, kicsi és szőke kislány volt akkoriban. Mondhatni híres volt az iskolában; szinte mindenki ismerte a nevét. Timinek ugyanis állandóan be nem állt a szája, így nem volt nehéz megismerni. Ám ez a sok-sok beszéd néha már idegesítő volt.
Gyakran szóltunk rá mi, sőt, néha még az osztályfőnököm is, hogy maradjon csendben. A kislány ilyenkor megsértődött, de ez csak egy rövidke pillanatig tartott. Utána újra locsogott és fecsegett.
Elviselhetetlenebbé vált a helyzet, mikor egy napon megkapta élete első házi kedvencét. Ha jól emlékszem egy kis hullámos papagáj volt. Elmesélte azt is, hogy az apukája vette a szülinapjára, bár addig még volt bő egy hónap. Szerinte csak azért kapta a kisfiókát, mert mindig is szeretett volna egyet az apja gyerekkorában. Azonban nekem és a többieknek is más véleményünk volt; csak azt akarta az apa, hogy a kislány ne neki fecsegjen.
Mikor megkapta a kismadarat még rosszabb volt, mint azelőtt! Hű, de még mennyivel rosszabb! Annyit beszélt, hogy azt hittük a tüdeje végleg kiürül, mire a mondandója végére ér. Tévedtünk. A kislánynak több levegője volt, mint egy cetnek! Pedig azok akár órákig bírják a víz alatt… Legalábbis ezt tanultam a biológia tanárnőmtől.
Akkoriban állandóan a papagájáról beszélt. Hogy három óránként megéhezik és bizony falánk kisállat… Volt, hogy egy nap megevett három salátalaput is! Pedig az rengeteg egy ilyen kicsiny jószágnak, ha hozzávesszük a napi bevételeit. Vagyis, Timi szerint sok, bár nekem nem tűnt annak sem akkor, sem most.
– Jaj, és képzeljétek! A kis Szotyolám – így nevezte a papagáját leggyakrabban, amitől felállt a karomon a szőr is. – Még mutatványozni is tud! Olyan trükköket tud, hogy azon, még édesapám is elmosolyodik! Pedig ő sosem mosolyog! – jóízűen kacagott és semmibe vette fáradt sóhajtásunkat. – Képzeljétek! Volt, hogy fejjel lefelé lógott a hintán! Azt hittem leesik onnét, de Szotyika megoldotta! Valahogyan visszamászott a hintájára, utána pedig éktelen rikácsolásba kezdett! Ha azt hallanátok…!
Már mindenkit untatott a Szotyi-mutatványairól vagy a Szotyi-étkezési-szokásairól szóló történetek tömkelege, de a kislány csak nem hagyta abba ezen érdekes dolgoknak az ecsetelését. Ha jól emlékszem történt olyan is, hogy egy egész tanórát végig beszélt – holott (legalább akkor) csendben szokott lenni, mert ha mégis beszélne, Viki néni nagyon mérges lenne, azt pedig senki sem akarja, még ő sem – és persze akkor is csak a falánk madaráról.
Már az egész iskola ismerte Szotyit, Timi háziállatát. Sőt, sokunk már azt is megtudhatta, hogy hogyan néz ki; kis kék jószág, fehér szárnyakkal és buksival, illetve az égszín hasa tájékán ékeskedik pár fehér folt, akár az égen a bárányfelhők. Azt hiszem a madarat egyszer, még iskolavégén be is hozta a beszédes kislány. Én viszont nem láttam, akkor már valószínűleg Svájcban nyaraltam a nagyszüleimnél és a kertben eszegettem a szamócát. Vagy lehet, hogy akkor már a medencében játszadoztam.
Szotyi tiszteletbeli osztálytársunkká vált azzal a látogatással, legalábbis nekem így mesélték a többiek. Kicsit furcsa volt, hogy egy kis kék madárka lett az új tag ebben az osztályban, főleg úgy, hogy én még nem is találkoztam vele. Pedig már kezdtem kíváncsi lenni, hogy milyen is ez a Szotyi.
Egy őszi esős napon akartam megkérdezni a kislányt, hogy egyszer megnézhetem-e a falánk jószágot. Azonban ijesztő, mi több, rettentően félelmetes dolog történt. Timi ugyanis nem beszélt azon a napon. A mindig szószátyár lányka most csendesen üldögélt az osztályteremben. Ez rögtön elvette a kedvemet attól, hogy rákérdezzek erre a kis apróságra. Inkább békén hagytam őt.
Az osztálytársaim Timi csendességéről tanakodtak egész álló nap. Mindenkinek más ötlete volt. Az egyik fiú szerint csak lehangolta, hogy az apukája újból elutazott külföldre. Ezzel senki sem értett egyet, ugyanis olyankor a szomorúság egyetlen jelét sem mutatta. Elvetettük ezt a feltevést. Egy szemüveges, magas lány szerint csak rossz napja van. De hát neki sosincs rossz napja! Valahogy ez sem volt jó ok arra, hogy néma legyen ma. Egy harmadik személy szerint, azt hiszem a legjobb barátom szerint, csupán lehangolta ez az esős idő. Erre már többen rábólintottak, hisz’ mindenki tudta, hogy Timi utálta az esőt.
De nekem valahogy ez sem tűnt megfelelő válasznak.
Egész nap azon agyaltam, hogy ugyan, mi rossz történhetett, ami miatt a kislány nem beszél? Megoldást akartam találni erre. Zavart, sőt, lelombozott, hogy mekkora a csend. Nem csak szerintem, a többiek szerint sem volt ez így helyén. Még az osztályfőnökünk is rákérdezett Timinél, hogy mégis mi baja van. De amaz csak szomorúan elmosolyodott és azt mondta: „Semmi.”
Az óráknak, amint vége lett hazafelé vettem az irányt. Próbáltam tovább találgatni, hogy miért viselkedett ma ilyen szokatlanul Timi. De nem találtam választ. Valahogy semmivel sem tudtam megmagyarázni azt, hogy néma volt ma.
Esett az eső, sőt, zuhogott. Egy pocsolyát akartam éppen kikerülni. Szerencsétlenségemre beleléptem, mikor megláttam Timit. Ott állt, egy oszlop mellett és a földet tanulmányozta, miközben sárga kabátján lecsorgott az eső minden cseppje. Szinte futottam hozzá. Rám nézett rögtön és el akart mosolyodni. Azonban nem tudott mosolyogni, ugyanis kicsi, lepcses szája lefelé görbült.
Rákérdeztem, hogy mi nyomja a lelkét, hátha tudok neki segíteni.
– Szotyi nem magozik. – mondta. Alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam ezen a röhejes kifejezésen.
De, amint megértettem mire gondol, rögtön elszomorodtam. Fájó szívvel kérdeztem rá, hogy mi történt. Ő alig tudott kimondani pár szót.
– Nagyon beteg.
Próbáltam megnyugtatni, mikor keservesen felzokogott. De semmi nem segített. Sem a tréfák, sem a kedves, megnyugtató szavak. Csak ott állt és sírt. Nem tudtam mit csináljak. Az eső is egyre jobban szakadt. Tudtam, hogyha maradunk meg fogunk fázni.
Megragadtam Timi kezét és elindultam vele. Egy utcában laktunk, sőt, majdhogynem szomszédok voltunk, ezért könnyűszerrel sikerült hazavinnem. A sarat és pocsolyákat kikerülve cikáztunk végig a város utcáin, majd megálltunk egy kicsiny, sárga ház előtt.
A kislány anyukája ott állt az ajtóban szomorú arccal. Belegondoltam, hogy mennyire szerethetik Szotyit és rájöttem, ha nem gyógyul meg az a kisállat, akkor még jó sokáig csend lesz az osztályban.
Beléptünk a házba, ahol egy kis forró teával kínált minket a kislány mamája. Körül néztem. Ott volt a kalitka és benne a madár. Szotyi valóban fenségesen nézett ki. És tényleg, a hasa olyan volt, mint egy égbolt, amin pár kósza bárányfelhő úszkál!
Közelebb léptem a kicsiny kalitkához. Az ajtaja nyitva volt.
– Mindig nyitva van az ajtaja? – kérdeztem Timit, aki még mindig könnyeivel küszködött. Az anyukája biccentett lánya helyett.
Talán rosszul csináltam valamit, nem tudom. Benyúltam a kalitkába, óvatosan és lassan, mikor Szotyi eszeveszett rikácsolásba kezdett. A papagáj kiröppent a kalitkából.
– Szotyi! – sipított Timi. A madár kétségbeesetten szálldosott össze-vissza.
Kergetni kezdtük a repkedő jószágot. Egyszerre csak hangos csattanásra lettem figyelmes, miközben a kis Szotyit próbáltam lekergetni a függönyről, csak sajnos beleakadt a madárka karma az anyagba. Odakaptam a fejem és láttam, hogy az egyik madáreleséges doboz esett le a konyhapultról. Nem sok mag volt benne, alig párszem, de az mind a földön kötött ki.
A madár ebben a pillanatban meglódult és a nagy repkedés közepette elfáradhatott. A földre zuhant. Reszketve bújt meg az egyik sarokban, miközben Timi és az anyukája a köleses doboz tartalmát próbálták összetakarítani. Pár szem kimaradt, de abban a pillanatban a család nem foglalkozott ezzel a kisaprósággal. Szotyihoz sétáltak, aki rögtön menekülőre fogta. Gyorsan rohant, nagyon gyorsan. Azt hiszem egyszer majdnem meg is tapostam szegényt, miközben futott a hideg padlón.
Fáradtan ült le Timi anyukája és lemondóan felsóhajtott.
– Majd megnyugszik és visszatalál a kalickájába. – mondta. Már éppen helyeselni akartam és kisétálni ebből a lakásból, mikor meghallottam a magropogtatást. A madár felé kaptam a tekintem. Szotyi magozott!
A madár ott eszegette a földön maradt magokat! Timi és az anyukája eltátotta a száját.
– De hát eddig nem is evett!
Timire néztem, aki döbbenten méregette a madarat. Szotyi kalitkájához léptem. Az etetőjében sötétebb színű magvak sorakoztak. Először meglepetten kapkodtam a fejem Szotyi, az etetője és a konyhapulton, némán ácsorgó magvas doboz között.
Aztán felnevettem. Úgy nevettem, mint eddig soha.
Szotyi nem magozik! Hát ez haláli!
A család mogorván meredt rám, nem érthették miért nevetek úgy, mint aki most hallotta az év poénját. Valóban az volt, az év poénja. A pulthoz léptem, majd leemeltem a köleses dobozokat. A megfelelőt, amelyben világos színű magvak voltak az anyuka kezébe nyomtam mosolyogva.
– Szotyi egy falánk jószág. Ráadásul válogatós is!
A sötét magvas dobozt leraktam az asztalra, majd még egy pillantást vetve az elégedetten eszegető Szotyira és a döbbent családra kisétáltam a házból.
Másnap a régi, beszédes Timivel találkoztam. Vidám volt, de még mennyire! És, mint mindig megint Szotyiról áradozott, hogy mennyire ügyes kis madár, miközben néha rám vetett egy-egy hálás pillantást.